TAVASZT A NÉPNEK

A Blerót megkergette egy nagy szürke cica, akinek hiányzott a szőr a hátán. Nagyon szaladtak, meg nyávogtak, és kirohant a Mami a házból mezítláb a teraszra, és azt ordította, hogy Anni, kergesd el, Anni kergesd el, meg hogy te nagy macska, hagyd békén a Blerót, meg hogy adjál nekem egy papucsot, hadd vágom kupán. Én mentem is a nagy szürke cica után, meg a Dada is odajött, a Bleró meg nagyon fújt, meg a szürke is fújta a Blerót. Api azt kiáltotta bentről, hogy adj neki egy pofont, de a Mami, akkor már papucsban, inkább meghógolyózta a nagy szürkét. Az nagy nehezen el is iszkolt, a Bleró meg egesz nap aludt a konyhában, de aztán láttuk, hogy az orrán lett egy nagy karmolás, úgyhogy sokat aggódtam, hogy most aztán mi lesz, ha megint találkozik a nagy szürkével, de a felnőttek mondták, hogy a cicák tavasszal gyakran verekednek, mert a cicáknak ez a szokásuk. Mostanában egyedül is kimehetünk a Dadával az udvarra, és a felnőttek azt hiszik, hogy nem vesszük, észre, hogy valaki állandóan mi...

mondta ma Anni a Blerónak, és ezen olyan jót nevettünk a Mamival, mintha én mondtam volna. Egyébként talán megyünk jelmezbálba, és ha igen, Anni hegyi cica lesz, én meg Api.

Ma délután átjöttek Eper néniék. Már egyáltalán nem engedtek rámászni, mert nagy a hasa. A Tabpapának is nagy, de mégse szól rám senki, ha véletlenül rámászok. Mondjuk Eper nénire szívesebben mászom, mert néni. Eper bá megborotválkozott, úgyhogy adtam neki puszit, és hagytam, hogy csikizzen, mert megborotválkozott. Apinak is mindig szólunk, amikor bök. A Bleró meg tegnap óta alig van itthon, és amikor meg is jön, akkor is csak nyávog és nincs benne köszönet. Ma mondjuk a Dadában se volt sok, mert szétrontotta az Annibetűt, amit a ceruzákból raktam ki. Én nyerbákoltam, mint a Bleró, a Dada meg ment gondolkodni a hálószobába. Később, miután eleget gondolkodott, és olyan rendes Dada lett ismét, kijött és adott puszit, mert szentabéke, és kicsit meg is igazgatta az Annibetűt, amit kiraktam, amíg nem volt a nappaliban. Akkor már volt benne köszönet megint. Ezt már szeretem.

nem pedig A Nikónak, és Anni szerint ez furcsa. Nekem az Ubi bácsi tetszett ma a legjobban, meg az, hogy kaptam tőlük egy piros-narancssárga melegítőt, aminek a hátán két zsiráf áll. Legszívesebben kiabáltam volna örömömben, de nem lehetett, mert ott nézelődött mellettem a Gáborka, aki még olyan pici, hogy még csak nemrég tanult meg menni. Az Ubi néni mondta, hogy milyen kedves gyerekek vagyunk mi Annival, mert nem lökjük fel a Gáborkát. Megsimogattam a Gáborka pici fejét, és eszembe jutott, hogy Api egyszer szólt, hogy én olyan erős vagyok, hogy igazán jól tudok vigyázni a kisebbekre, például Annira, meg a nálánál is kisebbekre. Örültem, hogy az Ubi néni ezt ilyen jól észrevette, mert ez az én egyik nagy előnyöm, és büszke is vagyok rá. Anni meg arra büszke, hogy neki jól áll a halványrózsaszín. Szerintem is jól áll neki. Majdnem annyira, mint nekem a piros és a narancssárga.

Tegnapra már annyira morcos lettem a sok köhögés miatt, hogy azt mondtam, hogy nem szeretem Annit, erre Anni elsírta magát és megsimogatott. Én utána heverésztem egy darabig és még Lolkabolkát se néztem, mert bántott a lelkiismeret. Egészen utálatosnak éreztem magam, és fájt a szívem, hogy Anninak fájt a szíve miattam. Amikor meglátott a lépcsőn, örömében felkiáltott, aztán mikor leértem, megölelt. Én persze eltoltam magamtól, mert érzelegni továbbra sem fogok, legalábbis nem nyilvánosan. Egész délután és egész este hülyéskedtünk és játszottunk, de már nem éltem bele magam annyira a köhögésbe. Lehet, hogy nem is köhögtem. Az tuti, hogy hányni nem hánytam, mert inkább háromszor vacsoráztam, és úgy visszajött az erőm, hogy még Apit is le akartam birkózni éjfélkor.

Szóval először én lettem beteg, aztán három nap múlva a Daddaléra. Ő még hűsítő fürdőket is kapott, aztán egyszer hányt is a kolbászosat, ma meg nem is akart enni, csak egy egészen kicsit. Én már egészen jól vagyok szerencsére, de néha idegesít, hogy nem lehet még játszani vele, és csendben kell lenni, amikor végre alszik, meg ilyenek. Persze sajnálom is közben, amikor nem túl nyafka. Gyógyulj már meg, Dada, mert unatkozom!

A Dada szerint jóembert epítettünk, szerintem meg hójembert. Én beteg is vagyok, mert elkaptam a doktornénitől, amikor elmentünk hozzá három évesen. A Dada nem beteg, de az ő orrát is kell szívni, pedig abból nem is jön semmi. Api tegnap megdobálta hógolyóval Eper bát, mi meg szánkóztunk. Kint nem folyik az orrom, de bent igen, és a Judit néniékhez is emiatt nem mentünk, mert nem hiányzik nekik a mi taknyunk most, mondta a Mami.