Odafigyelek

A múltkor, mikor Annit kísértük az allergiás doktorácsihoz, betettem a Mami telefonját a táskájába, mert a nagy kapkodásban kinthagyta a szőnyegen. Az autóban persze csapkodott, hogy hogy hagyhatta otthon. Nem szóltam, hogy én elraktam, mert mondom, majdcsak beleakad a keze. Úgy is lett, és egészen kipirultam a büszkeségtől, hogy micsoda figyelmes nagyfiú vagyok. Anni is örült, meg Api is. A Bleró nem örült, mert otthonhagytuk, ugyanis mostanában nagyon büdit pisil.
Nekem sok a dolgom. A Mami számítógépét rendre én kapcsolom le, néha Apiét is, de ennek annyira nem örülnek; amikor cseng a telefon, odaszaladok érte, a Blerót kiengedem a teraszajtón, meg nyávogásra be is engedem, kiviszem a szemetesbe a szemeteket, amikor sül a zsemle, akkor legalább ötvenszer szólok, hogy kész, és lassan azt is megszokom, hogy Annit nem lehet fölhözvágni, mert lány. A fiúkat biztosan lehet, úgyhogy várom az ovit. Én holdacska leszek, Anni meg fa. Anni azt is mondja, hogy ő meg mindig figyelmezteti a Mamit és Apit, amikor nem szép dolgot csinálnak, például mérgesek vagy beteszik a szájukba a fésűt vagy mezítláb mennek ki az udvarra télen, mert ő meg erre figyel.